Talán Jónás Könyve bibliai példája lebegett a kezdeményezők előtt, – mert ez a bibliai könyv mindenképpen fontos példa: melyben Ninive megtér, és Isten ezért nem bocsát rájuk katasztrófát, hiába fenyegette Jónás pusztulással a várost. De ebben a bibliai könyvben arról van szó, hogy az egész város megtér és imádkozik Istenhez. Végül kiderül, hogy Isten nem is akarta egyáltalán elpusztítani a várost, és hogy miért nem, ott nem az az érv szerepel, hogy: „hát megtért és bűnbánatot gyakorolt mindenki”, hanem hogy „még a jobb kezüket sem tudják megkülönböztetni a baltól”.
Vagyis Jónás Könyve szerzője szemléletét talán úgy lehetne jellemezni, hogy a haragvó Isten képzetére szükség van, mert az egyszerű emberek csak ezt értik, és veszik komolyan.
Annak idején, Észak-Németországban az 1600-as években, tengerparti fríz szigeteken iszonyatos vihar és szökőár pusztított, a helyi lelkész pedig Isten haragjáról beszélt. De a felvilágosultabbak akkor már a tudományos időjárás – előrejelzések mielőbbi bevezetését sürgették, hogy legközelebb fel lehessen készülni egy hasonló időjárási helyzetre.
A krízis egy fontos felismerést eredményezett: az Isten haragja-teológia nem lehet akadálya a természeti törvények jobb megismerésének.
Isten haragját emlegetni talán most is lehet. Burkoltan ezt meg is tette valaki a közmédiában nemrég: „Azt nem tudhatjuk, hogy Isten büntetése-e, de hogy megérdemeltük, az biztos!”
Amikor komoly aszály van, sokan mondják: „olyan az idő, amilyet megérdemlünk.”
Ez persze nem egy keresztény gondolat, hogy érdemeink szerint kapunk javakat Istentől, mondjuk éppen jó időt. Jézus a Hegyi Beszédben azt mondja, „Isten felhozza napját jókra és gonoszakra, esőt ad igazaknak és hamisaknak”, vagyis személyválogatás nélkül ad Isten jó és rossz időt, – Jézusnál az isteni szeretet szimbóluma a mindenkit egyaránt érintő időjárás.
A 91. zsoltár mondatai, járványügyi szempontból
Az első gondolat, amit felvet a zsoltár, hogy mi lehet az ember számára Isten? A válasza ez: Menedék és oltalom.
Az oltalom lehet tényleges, de spirituális is. Nagy szerepe lehet az életünkben a tanúságoknak, olyan állításoknak, melyek egyfajta oltalom-szerepet tölthetnek be azáltal, hogy biztonságérzettel ajándékoznak meg olyan helyzetben, amikor ki vagyunk téve a kétségbeesésnek.
A Truman – című 2015-os spanyol film /Cesc Gay rendezésében/, két régi jó barát találkozásáról, pár közös napjáról szól, az egyik Kanadában él, a másik Madridban, és a Kanadában élő tesz látogatást a másiknál, aki rákos beteg, és két hónapja van hátra. Elmennek a könyvesboltba is, ahol a beteg barát leemel egy könyvet, melynek „Halál segédlet” a címe. Aztán éjszaka, mikor olvassa a könyvet, mert nem tud aludni, felhívja a barátját, hogy elmondja neki, mit olvas, és arról kezdenek beszélgetni, hogy a könyv szerint egy hozzátartozó a halálra készülőért eljön álmában, és hogy ő azt szeretné, hogy az apja jöjjön érte, mire a Kanadában élő barát visszakérdez: – Úgy tudom ateista vagy!? – Mire a másik: – Az voltam, nagyon is, de már nem, már rég nem!
Ez a kis jelenet azt példázza, hogy gondolatok is szolgálhatnak menedéknek. És a gondolatok fészkeiből kelhet ki a hit, hogy aztán szárnya keljen, hogy legyőzzük a félelmeinket. A félelem elől először el kell tudnunk menekülni, mert a menedékben zajló inkubáció ad esélyt arra, hogy bátran viselkedhessünk, amikor eljön az ideje.
Dorothee Sölle idézi egyik írásában azt a Németországban ismert közmondást, mely szerint a náci idők ellenállóinak szerető édesanyjuk volt.
Lássuk meg az oltalom és a bátorság összefüggését. Nézzük meg a zsoltár képeit:
„Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen”
Ezt az első mondatot úgy is lehet fordítani: Aki /hisz abban, hogy/ az ő saját biztonságának Isten az őrzője, az Isten árnyékában fog rejtőzni.
Az Isten rejtekében lakozók, az árnyékában lévők – a kép arra a helyzetre is utalhat, amikor egy kietlen helyen a tűző napnak kitéve keresünk árnyékot, és végül sikerül egy fa árnyékába behúzódnunk.
„…ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!”
Ez tulajdonképpen egy imában elmondott vallomás: Aki Istent tartja oltalmának, az ezt a tapasztalatát meg is kell, hogy fogalmazza, ki is kell, hogy mondja. A zsoltáros egy olyan helyzetre utal, amikor a személyes, belső tapasztalatunk összhangban van a külső tapasztalatokkal.
Kálvin János az ehhez a zsoltárhoz fűzött magyarázatában ezt írja: „félelem nélkül bízzuk magunkat Istenre a legnagyobb próbáinkban, s teljesen meg vagyunk arról győződve, hogy Ő megválaszolja imáinkat, sőt, Benne elégséges és bőséges segítségre lelünk.”
A „Madarász tőre” a külső, látható veszélyekre utal, a másik veszély, a nem látható rejtőzködő veszély. Az eredeti szót, amelyet „dögvésznek” fordítanak, a szír változat a Pesitta „fúvó szélnek” fordítja. Nem másról lehet itt szó, mint a „számum”-ról, vagyis a sivatagi forró szélről.
Josephus Justus Scaliger francia reformátor a 9. episztolájában így magyarázza a zsoltár oltalomól és veszélyekről szóló részét: Nem félsz majd /מפהר/, az éjszakai ijesztéstől, / מהץ/, sem a nappal repülő nyíltól, /מדבר/ sem az este járó döghaláltól, / מקטב/ sem a nappali pusztítástól. E négy alatt szemléli /a zsoltáros/ mindazokat a veszélyeket, melyeknek az ember ki van téve. S miután a héberek a nap huszonnégy óráját négy részre, nevezetesen estére, éjszakára, reggelre és nappalra osztják, a veszély óráit is ennek megfelelően felosztva értelmezi: egyszóval, ’az ember, aki Istent tette meg a maga menedékévé’, mindig biztonságban van, nappal és éjjel, minden órában, minden veszéllyel szemben.”
„Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz” – több helyen is előkerül a bibliában ez a kép, de a legfontosabb Jézus Jeruzsálembe való bevonulásakor elmondott szava arról, hogy hányszor akarta összegyűjteni Isten az ő népét, mint tyúk a csibéit. /Mt 23, 37-39/ Jézus merész hasonlata, melyben egy tyúkhoz hasonlítja Istent, ezen a zsoltárversen alapul. Láthatjuk most is, mennyire ráépül Jézus tanítása az Ószövetség szövegeire. Ahogy a kotlós maga alá hívja a csibéket veszély esetén, úgy akarja Isten is magához hívni gyermekeit.
Jeruzsálem ostroma a járvány miatt elmarad
Lesz-e még a világ, vagyis a civilizációnk olyan, mint a járvány előtt? Ha lesz, helyes-e súlyos hibákkal terhelt, fenntarthatatlan túlfogyasztásra épülő civilizációnk további prolongálásában reménykedni?
2. Ha nem lesz, akkor milyen lesz?
3. Isten hol van ebben a történésben?
Azért, hogy hasonló hibát ne kövessünk el, érdemes a Biblia történeteiből kiindulnunk, persze nem azzal a naiv és fundamentalista hozzáállással, hogy biztos választ kapunk, inkább azzal, hogy meglássuk azt, hogy az akkori bibliai szerzők hitüket hogyan fogalmazták meg az adott helyzetben, és ebből nyerjünk segítséget ahhoz, hogy megfogalmazzuk a mi mai hitünket a mai helyzetünkben.
A Bibliai történetek között találunk olyat, melyben a sokak gyors halálát okozó isteni beavatkozás leírását járványnak értelmezték.
Ilyen a Krónikák Második Könyvében szereplő történet, melyben Szanherib asszír király és Ezékiás Júda királya a két főszereplő.
Ahogy elkezdtem ezt a történetet végignézni…
Közben eszembe jutott, hogy valamikor régen olvastam Lewis Mumford írásaiból egy válogatást, és ő foglalkozott az asszírokkal.
Az asszírok állama – Lewis Mumford szerint – a folyamatos háborúra épült.
Azt mondja, hogy a civilizáció kétféle lehet: vagy mechanikusan megszervezett munkára, vagy mechanikusan megszervezett háborúra alapozódik. A napi munka bizonyos mértékig megzabolázta a fékezhetetlen energiákat, de nem így az uralkodó osztálynál. A semmittevéstől megcsömörlötten a háborúban valamiféle elfoglaltságot találtak, mely a viszontagságok, az életveszély és a felelősség miatt a tisztes munkával is felért. És a háborúban egyfajta negatív kreativitás valósulhatott meg.
Visszatérve a történetre: Szanhérib asszír királynak Kr. e. 701. évben volt egy megtorló hadjárata, melyről a 2Kir 18,13-19,36-ban találunk híradást.
Van más forrás is, Szanhérib hatoldalú agyagprizmája fennmaradt, ezen olvasható beszámoló erről. Mivel Szanhérib már minden jelentős várost elfoglalt, Ezékiás is megadta magát és hatalmas hadisarcot fizetett. Szanhérib azonban a nagy váltságdíj ellenére is erős hadsereget küldött Jeruzsálem ellen, a várost azonban mégsem ostromolta meg és nem foglalta el. Szanhérib ékírásos krónikáján, a British Museumban őrzött Taylor-prizmán csupán azt állítja, hogy Ezékiást „bezárta a városba, mint egy madarat a kalitkába” – de a a város elfoglalása nem szerepel benne.
A Királyok 2. Könyve szerint a város ostromának elmaradását Ézsaiás megjövendölte:
ezt mondja az ÚR Asszíria királyáról: Nem jut be a városba, és nyilat sem lő ki rá, nem fordít feléje pajzsot, ostromsáncot sem épít ellene. 33Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be – így szól az ÚR.
Majd a történetet a bibliai szerző így folytatja: „azon az éjszakán eljött az Úr angyala és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezer embert. Amikor reggel fölkeltek, mindenfelé csupa holttest volt. Ekkor Szanhérib fölkerekedett, visszavonult Ninivébe” (2Kir 19,35k).
Ezt a mondatot hirtelen kitört járványként szokták értelmezni. – Ami tény, hogy az ostrom elmaradt, és Szanherib seregével elvonult, és nem tért vissza a helyszínre.
Nehéz elképzelni olyan járványt, mely egy nap alatt végez száznyolcvanötezer emberrel. – Ha ez járvány volt, akkor már korábban kellett, hogy legyenek előjelei, – de erről nem esik szó.
Feltételezhetően a bibliai szerző az Exodus öldöklő angyalára akart szövegében utalni. Vélhetően a szám is – a 185000 – utalást tartalmaz…
Hasonló csoda történt, mint az Egyiptomból való kivonulás történetében, ezt akarja a szerző elmondani – nagy szabadulást éltek meg, és hozzátehetjük: az ok azonban rejtve maradt, így tág tér nyílt a különböző magyarázatokra.
Az azért biztos, hogy egy katonai tábor a sok kontakt miatt kiváló hely egy járvány terjedéséhez. De az idői dimenzió a történetben nem reális a lefolyásához.
Dávid király a járványt választja
Jared Diamond könyvében, a „Háborúk, járványok, technikák” címűben így ír a járványokról:
„Azok a fertőző betegségek, melyek járványok formájában jelentkeznek, nem pedig egyenletesen, számos vonásukban megegyeznek. először is, gyorsan és hatékonyan terjednek a betegről a közelben tartózkodó egészséges emberekre, aminek következménye, hogy rövid idő leforgása alatt az egész populáció veszélybe kerül. Másodszor ezek akut betegségek, a beteg rövid időn belül vagy meghal, vagy felépül. Harmadszor a szerencsés túlélők teste elkezd antitesteket termelni, amelyek hosszú ideig védettséget biztosítanak..
A legtekintélyesebb hóhérok a járványokat okozó baktériumok és vírusok voltak: himlő, kanyaró, influenza stb. Egészen a II. Világháborúig több áldozata volt a háborúkban terjedő kórokozóknak, mint a háborús sérüléseknek. A nagy tábornokokat magasztaló háborús krónikák elbagatellizáják a a mítoszromboló valóságot: a múlt nagy csatáit nem mindig azok a hadseregek nyerték, amelyek jobb tábornokokkal és fegyverekkel rendelkeztek, hanem egyszerűen azok, amelyek veszélyesebb baktériumokkal fertőzték meg az ellenséget.”
A háborúk vagy járványok – dilemmájáról szól a következő bibliai történet, mely Sámuel Második Könyvében szerepel. Dávid királyt Gád próféta választás elé állítja: vagy éhínség lesz, vagy háború, vagy járvány.
„Dávid azt felelte Gádnak: Igen meg vagyok szorítva. De mégis inkább az ÚR kezébe essünk, mert nagy az ő irgalmassága, és ne essem emberek kezébe. Azért az ÚR döghalált bocsátott Izráelre reggeltől az elrendelt ideig, és Dántól fogva Beérsebáig hetvenezer férfi halt meg a nép közül. És amikor az angyal fölemelte a kezét Jeruzsálem ellen is, hogy azt is elpusztítsa, megelégelte az ÚR a veszedelmet, és azt mondta az angyalnak, aki a népet ölte: Elég immár, hagyd abba!” /2 Sámuel 24,25 s.k.k./
Több szempontból érdekes Dávid király döntése. Az éhínség nem alternatíva, azzal nem is időzik el a „döntéshozó”. Amin elgondolkodik az az, hogy mi a jobb, vagy mi a rosszabb, a háború, vagy a járvány? Döntését – elsőre azt gondolnánk, hogy egy igen gyarló emberi tulajdonság motiválja: „nem akar emberek kezébe esni”, vagyis nem akarja, hogy megalázó helyzetbe kerüljön, és más emberek, az ellenségei döntsenek sorsáról, életéről vagy haláláról. Ezért inkább a járványt választja, mondván, hogy nagy az Isten irgalmassága.
A történet így azt a különbséget akarja kidomborítani, mely ember és Isten magatartását jellemzi.
A járvány okát nem ismerték az ókorban. Tapasztalták a tüneteket, de nem tudták, hogy mi okozza, nem voltak tisztában a terjedésével sem, /gondoljunk arra, hogy még Semmelweis felfedezése is milyen ellenállásba ütközött, pedig az nem is volt olyan régen/ így minden „terra incognita” Isten hatáskörébe tartozott, ezért gondolták úgy, hogy a járvány Isten cselekedete.
Hogy Dávid a járványt választja, az ennek alapján értelmezhető. A folytatás pedig ezt a döntést igazolja, ahol bepillanthatunk a mennybe, ahol látjuk Istent, amint rátekint a 70 ezer áldozatra és az öldöklő angyalnak /aki ismét előkerül, ahogy az Exodus-ban és Jeruzsálem elleni elmaradt ostromnál/ megálljt parancsol, mert megelégeli az öldöklést.
Ez a történet igazi csattanója, hogy Isten megelégeli a halált, és leállítja a járványt.
Ha ez a fordulat elmarad, akkor Dávid választása csupán hiú önzésnek tűnne, melyben félti méltóságát a megalázó háborús vereségtől. De erre a fordulatra épül a történet, hogy Isten azt kiáltja az öldöklő angyalnak: elég! Ezért meséli el oly részletesen a történetet.
Mi már tudjuk hogyan terjed egy vírus, és számunkra már kevésbé rejtélyes a módja, bár láthatatlansága miatt azért számunkra is ijesztő.
De már nem úgy tekintünk rá, mint ami Isten privilégiuma lenne.
Az idézett történet számunkra is reményt keltő, mely egy olyan Istent vázol elénk, aki megelégeli a sok áldozatot, és kimondja a legfontosabb szót: elég!