„Sírva jönnek, és fohászkodnak, miközben vezetem őket; folyóvizekhez vezetem egyenes úton, amelyen nem botladoznak.”
Sok könnycseppet láttam már életemben. Hiszem, hogy lelkészként különösen is számos olyan helyzetet élhetünk meg, ahol megérintett emberekkel találkozunk.
Megérintett – akár azért, mert borzasztóan örül valaminek, akár azért, mert valami hihetetlen fájdalmat hordoz. A könny mindig mutatja az adott lelkiállapotot, még ha lehet is vele manipulálni.
Tételezzük fel, hogy Jeremiás próféta is olyan sírókról ír, akiknek őszinték a könnyeik, hiteles a sírásuk. Ritkán találkozunk ilyen mértékű sűrítéssel, annyi kapcsolódás van ebben az egy prófétai mondatban.
Sírnak és jönnek.
Jönnek és kérnek.
Kérnek és vezetve vannak.
Vezetve vannak és célhoz jutnak.
Célhoz jutnak és még csak el sem esnek közben.
Ez a fajta sűrített információ, ez a szimbólum-halmaz számunkra is megerősítés az idei novemberben. Reformáció után, az őszi szünet után vagyunk, talán még az iskolák sem tértek át digitális munkarendre, talán még a templomok sem zártak be, bár már valószínűleg télikabátban járunk és – természetesen – maszkban.