Sarah Hinlicky Wilson: A hatalom forrásai az evangélikus hitvallások szerint

(1) Sok szó esett már a tekintélyről mint hatalom és folyamat kérdéséről. A tekintély kérdésére most az igazság szempontjából kérdezünk rá. A hatalom és folyamat csak az igazság kérdéséhez viszonyítva kerülnek majd elő.

(2) A lutheranizmus mint az egyetemes egyház egy meghatározott ága annak a felismerésével kezdődött, hogy az egyház tele van hazudozókkal, politikusokkal, házalókkal, hitetlenekkel és árulókkal. Luther és társai nem az elsők voltak, akik ezt felismerték. Az egyház, Izrael és az egész bukott emberiség folyamatos problémája azóta is ez. Maga a tény, hogy Jézus Krisztusnak egyáltalán ki kellett mondania, hogy „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön…” (Mt 28,18) elegendő bizonyíték arra, hogy bűn, halál és a gonosz verseng Krisztus hatalmáért. A keresztényeknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy a hatalom kérdésének felbukkanása már egy hatalmi krízis közeledését jelzi. Az egyház egy kétezer éves hatalmi krízis. Egyfelől a bűnbeesett világ krízise, ami jobban kedveli a hatalmat és a hatalmasságok tekintélyét, és nem akarja elfogadni, hogy Jézus Krisztusnak van hatalma a bűn megítélésére, megbocsátására, és új élet teremtésére. De másfelől, az egyház krízis önmagában is, mint az isteni hatalom és az istenellenes hatalom konfliktusának epicentruma.

(3) A lutheranizmus Jézus Krisztus tekintélyére és az egyházon belül bekövetkező tekintély-krízisre történő két alapvető reakcióból született. Egyfelől örömmel fedezte fel (újra) a XVI. századi zűrzavar közepette, a Szentírás milyen hűségesen tanúskodik Krisztus tekintélyéről. A Szentírás az egyetlen megbízható forrása és normája az egyház tanításának és életének, az a tekintélyre alapuló tartalom, amely megfogalmazza számunkra, mit tudhatunk Krisztusról, az Atyáról és a Szentlélekről. Nincs más normatív forrás: sem a hagyomány, sem a tapasztalat, sem az ész, sem a tudomány. Ezt olvassuk erről az Egyességi Iratban: „„Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az egyetlen szabály és mérték, amely szerint minden tanítást és tanítót értékelnünk és megítélnünk kell, egyedül az Ó- és Újszövetség prófétai és apostoli iratai.”[1] Ugyanerről a meggyőződésről olvashatunk az ELCA alkotmányában is: „Ez az egyház elfogadja az Ószövetség és az Újszövetség kanonikus iratait, mint Isten ihletett Igéjét és az Ige hirdetésének, a hitnek és az életnek hiteles forrását és normáját.”[2] Minden tévhit, hatalmi harc és kétség ellenére ebben a világban a Szentírás rendelkezik azzal a tekintéllyel, hogy hitelesen közvetítése Isten szavát és hitelesen szóljon róla.

(4) Másrészről, és ugyanakkor, a lutheranizmus észlelte, hogy az Írásokról lehet tudomást sem venni, vagy bárki el is torzíthatja azokat, legyen az akár püspök, vagy bármilyen más „hivatal,” ami a Szentírás tekintélyére hivatkozik. A zsinatok is tévedhetnek, és Lutherrel együtt mi magunk is vallhatjuk, bármilyen törvényhozó hatalom is tévedhet. A „püspök” fogalom alatt egyházi hivatalt értünk, mivel ez az az emberi hatalom, amiről az evangélikus hitvallások értekeznek. Ez a nehézség – a Szentírás eltorzítása – az egyház természetének velejárója. Jézus Krisztus a végső tekintély; mivel róla beszél és őt „beszélteti” a Szentírás, ezért tekintélyét is tőle kapja; de a tekintély lánca folytatódik, mivel Krisztus elküldte tanítványait, hogy a megbékélés követei legyenek, és visszavezessék hozzá a bűnösöket. A lelkészek felhatalmazást kaptak a Jézus nevében való oldásra és kötésre, a keresztelésre, és az evangélium hirdetésére. De itt van a nehézség: a megbékélés követei maguk is bűnösök, a Krisztussal való megbékélésnek, és az életük szolgálatra való odaszentelésének a különböző állapotaiban. Ha volt valaha bizonyítéka Isten kimondhatatlan bolondságának (1Kor 1 nyomán), akkor az az Ő hajlandósága arra, hogy bűnösöket hívjon el a szolgálatába. Ennek az ősrégi problémának a megléte abból is látszik, ahogyan például a Hitvallások utalnak a donatista eretnek tanításokra a szentségek hatásosságával kapcsolatban. Melanchthon így ír erről az Apológiában: „Amikor (a lelkészek) Krisztus igéjét és a szentségeket nyújtják, Krisztus képviseletében és helyette teszik. Azt tanítja nekünk Krisztusnak ez a szava, hogy ne sértsen minket a szolgák méltatlansága.”[3] Ez az egyház felfoghatatlan valósága és felfoghatatlan bonyolultsága: Krisztus önmagát adja az igén és a szentségeken keresztül, amelyeket bűnös egyházi hatalmak szolgáltatnak ki. A bűnösök kezében lévő lelki hatalom valósága annyira ijesztő és bonyolult feladat, hogy az egész ökumenikus spektrumon keresztül sem találunk ennek gyakorlatára igazán sikeres példákat. Ne is csodálkozzunk, ha az egyház története ennyire zűrzavaros!

(5) Az egyházi hatalom három szinten létezik: a legfelső Krisztus tekintélye, a második a Szentírásé, és a harmadik a szolgálattévők tekintélye. Krisztus tekintélyét általában nem kérdőjelezi meg az egyház, vagy legalábbis nem nyíltan. A második és a harmadik szint az, ahol a bizonytalanságok kezdődnek. Az evangélikus meggyőződés az, hogy a harmadik szint soha nem játszhatja ki a másodikat: semmilyen hatalom, hagyomány, vagy presztízs nem hatalmazza fel a megbékélés szolgálóit arra, hogy megkérdőjelezzék a Szentírás tekintélyét. Ez magának az egyháznak a belső krízise, amelyben isteni és istenellenes hatalmak versengenek, hogy Isten nevében szólhassanak. A valóság az, hogy a harmadik szint mindig megpróbálja a másodikat, majd indirekt módon az első szintet is megdönteni. Ilyen az egyházi emberek visszafogott bálványimádása. A harmadik szintre folyamatos kísértést jelent az egyház normatív tekintélyére pályázó többi jelölt: a tradíció volt a középkori egyház csapdája, de ma már sokkal inkább az egymással versengő filozófiák, etikák, vagy éppen teológiák töltik be ezt a szerepet. De az evangélikusok mindig azt vallották, hogy az Isten Igéje, ahogyan az a Szentírásban olvasható az, ami valóban megítél minden mást, ide értve a megbékélés szolgálóit és nézeteiket is.

(6) A mai egyházi gyakorlat lutheránus kritikája így leginkább a Szentírás olvasatából és magyarázatából indul ki. Luther két kátéjának alapvető célja volt, hogy érthetővé tegye a Szentírás tartalmát a hívők számára, így ezek a dokumentumok összehasonlítva a többi hitvallási irattal észrevehetően nem vitairatok, illetve nem látványosan polemizálók. De annak számára, aki kétségbe vonja, vagy vitázni kíván a Szentírás tartalmával vagy tekintélyével, még akár polemizáló iratok is lehetnek. Mégis, a káték semmilyen más célt nem szolgálnak, minthogy pedagógiai röpiratok legyenek: a teljes történet a Szentírásban található, melynek igéit a káték folyamatosan idézik. Az Ágostai Hitvallás még hatékonyabb ebben a tekintetben. Fő célja, hogy felhívja a figyelmet az egyházi visszaélésekre, de még ezen vádak igazolását is a hit tartalmával kezdi. Az Ágostai Hitvallás hangsúlyozza, hogy „ez a foglalata tanításunknak,” és „… semmi sincsen benne, ami a Szentírástól vagy az egyetemes egyháztól vagy a római egyháztól eltérne, amennyire ezt az egyházi írókból ismerjük.”[4] Tehát a Konkordia Könyv Előszava is ezt vallja az abban található tanításokról: „Szilárdan és állhatatosan ragaszkodtak a benne megfogalmazott, az isteni Írással alaposan bizonyított, az elfogadott ősi hitvallások által is röviden összefoglalt tanításhoz, amelyet Krisztus egyes régi, egyetemes, igaz hitű egyházai vallottak és sok eretnekséggel és tévelygéssel szemben megvédtek, ők pedig velük egyetértve újból felismertek.”[5] A Hitvallási Iratok célja és stratégiája, hogy az Isten kilétéről és mibenlétéről hűségesen tanúskodó Szentírás értelmét megfontolt, átgondolt érveléssel és mindenre kiterjedő idézetekkel támasszák alá. A hitvallási dokumentumok tekintélye önmagukhoz képest külső tekintély: azért váltak hitelessé az evangélikusok számára, mert meg voltak győződve arról, hogy a Szentírás magyarázatáról szóló tanúságtételük hűséges és igaz. A dokumentumok a tekintélyre nem úgy tekintenek, mint ami pusztán a hatalom érvényesítése, vagy a döntéshez való jog. A tekintélyt inkább abban ismerik fel, hogy valaki vagy valami képes átadni az Úrról szóló és az Úrtól jövő üzenet tartalmát.

(7) A tartalom azonban nehezen szólaltatható meg a bűnökkel terhelt világban anélkül, hogy valaki ne adna hangot neki, egy csoport ne testesítené meg, tanítók nem tanítanák, vagy igehirdetők nem prédikálnának róla. Emiatt van szükség a tekintély harmadik szintjére, a Krisztus által küldött apostolokra és lelkipásztorokra. A reformátorok számára az anarchikus egyház fogalma maga volt az ellentmondás: számukra ez annyit jelentette, hogy a leghangosabb eretnek győzne. Ideális esetben, a megbékélés nyilvánosan elhívott lelkipásztorainak felelőssége, hogy a Szentírás tartalmát hűségesen hirdetik. Ezért vallották, hogy a püspökök feladata „… az evangélium hirdetésére, a bűnök megbocsátására vagy megtartására és a szentségek kiszolgáltatására” szól, és „az evangéliummal ellenkező tanítást elvetni és az istenteleneket, akiknek istentelensége nyilvánvaló, az egyház közösségéből kirekeszteni – emberi erő nélkül, de az igével. A gyülekezetek ebben szükségképpen, isteni jog alapján engedelmességgel tartoznak nekik,” ahogyan azt az Ágostai Hitvallás XVIII. cikke is magyarázza.[6] (6) És természetesen az Ágostai Hitvallás éppen azért íródott, mert a püspökök pontosan ezt nem tudták megvalósítani. Ezért az evangélikusoknak azt is ki kell mondaniuk – Szent Ágostont, egy másik fontos Szentírás-magyarázót idézve -, hogy „még az egyetemes püspököknek sem szabad igazat adni, ha esetleg valamiben tévednek, vagy olyan véleményt nyilvánítanak, amely a kanonikus isteni iratokkal ellenkezik.”[7] A püspököknek továbbá „nincs hatalmuk rá, hogy az evangéliummal ellentétben rendeljenek el valamit.”[8] A makacs püspökök pedig „lássák, hogyan adnak majd számot Isten színe előtt, amiért makacsságukkal okot adnak az egyházszakadásra.”[9]

(8) Az ilyen makacs és hitetlen püspökök ténykedése van, amikor kifejezett szakadást okoz az egyházi struktúrában. A római fél azt akarta, hogy az evangélikusok folytassák a „kanonikus ordináció” gyakorlatát, és az evangélikusok (ahogyan Melanchthon meg is fogalmazta az Apológiában) kinyilvánították, hogy „legfőbb vágyuk” ez volt. Az egyházatyák által megalkotott óegyházi fegyelem „jó és hasznos célt” szolgált. De a püspökök hitetlenek és kifejezetten kegyetlenek voltak. Ez lett az oka az előző strukturális minta megszüntetésének.[10] „A mostani püspökök nem az evangélium szerint gyakorolják püspöki kötelességeiket; – írja Melanchton -, „ám mégis püspökök a kánoni rend szerint, amit nem vetünk el.”[11] Mindent egybevetve, az evangélikusok számára úgy tűnt, hogy a római fél engedné a tekintély harmadik szintjének, hogy kijátssza a második szintet. Az evangélikusok látták, hogy a struktúra semmilyen garanciát nem jelent. Az egyházi vezetőknek való engedelmesség jó, és a reformátorok ragaszkodtak is ehhez; de ez – és újra az Apológiát idézzük: „… megköveteli az evangélium iránti engedelmességet. Nem alapít a püspökök számára hatalmat az evangéliumon kívül. A püspököknek sem szabad az evangélium ellenében hagyományokat alapítaniuk vagy saját hagyományaikat az evangéliummal ellentétesen értelmezniük. Amennyiben ezt teszik, nem szabad engedelmeskednünk e mondás alapján: Ha valaki más evangéliumot tanít, átok legyen! (Gal 1,8)[12]

(9) Ez hát az egyensúly: a püspökökre és az egyházvezetőkre nagy szükség van, és fontos szerepet töltenek be a megbékélés szolgálatában – de csak addig, amíg hűségesek maradnak a Szentírásban rögzített hit tartalmához. Ha nem így történik, akkor az evangélikusságon belül létezik egy mandátum az egyházi engedetlenség gyakorlatára.[13] A Schmalkaldeni Cikkekben Luther odáig elmegy, hogy buzdítja a gyülekezeteket saját hűséges lelkészeik elhívására és felavatására, ha a püspökök vagy az egész egyház nem tud, és nem akar lelkészeket adni.[14] Egy püspök vagy lelkész egyetlen hatalmat gyakorolhat, és ez a Krisztus által ránk ruházott lelki hatalom, hogy céljait e földön megvalósítsuk. Melanchthon az Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről c. iratában mindezt így magyarázza: „Az evangélium az egyház élén állóknak azt a megbízást adja, hogy hirdessék az evangéliumot, bocsássák meg a bűnöket, nyújtsák a szentségeket, azontúl pedig a joghatóságot is, azaz felhatalmazást arra, hogy a nyilvánvaló bűnösöket kirekesszék, a megjobbulókat ellenben feloldozzák. … Ha tehát a törvényes püspökök ellenségei az evangéliumnak, vagy megtagadják az ordinációt, akkor a gyülekezetek visszakapják ezt a jogukat. Mert ahol egyház van, ott a jog is megvan arra, hogy az evangélium hirdettessék. Szükséges azért, hogy az egyháznak megmaradjon az a joga, hogy elhívhassa, megválaszthassa és ordinálhassa szolgáit.” [15] Az egyházi engedetlenség mandátuma az egyéni és a gyülekezeti szinten is létezik – nem azért, hogy nélkülözze az emberi struktúrát vagy tekintélyt, hanem hogy felismerjen és elhívjon egy másik szolgálattévőt, aki valóban hűséges lesz a Szentíráshoz. Lehet erre azt mondani, hogy olyan, mint egy könyvelési rendszer, ami a papság és a laikusok, a püspökök és a gyülekezet közös elszámoltathatóságát követeli meg. De fontos azt is megjegyezni, hogy még ha viszonylagos nyugalom létezne is egy jól működő rendszer résztvevői között, az is semmis lenne, ha az eredmény nem a Szentírás tanúságának hűséges tanítása lenne. A tartalom – ami a Szentírás tanúsága – mindig elsődleges.

(10) Ez az igazi megakadási pont, ahol az egyház belső tekintélyválsága a legkomolyabbá válik. Mivel az egyház tekintélyének harmadik szintje, a bűnösök által véghezvitt megbékélés szolgálata, elszámolással tartozik a második és az első szinteknek, a Szentírásnak és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, ezért mindig rá kell kérdeznünk, vajon az egyház szolgálattévői helyesen élnek-e a rájuk bízott hatalommal, vagy visszaélnek azzal. Hogyan ellenőrzi önmagát ez a harmadik szint? Mi történik, ha valaki Krisztus tekintélyére hivatkozva tulajdonképpen más tartalmat tanít, mint ami Krisztus tartalma, az a tartalom, ami a Szentírásban található? Mi történik akkor, ha Isten szavát nem tisztán hirdetik, hanem ténylegesen és komolyan elferdítik? Mi történik, ha a szentségeket úgy szolgáltatják ki, hogy azok már nem arról szólnak, amiről valóban tanúskodniuk kellene? Ki fog ez ellen fellépni és hogyan? A keresztyén hagyományban volt, amikor a püspökökben, a tanítóhivatalban, vagy a pápában bíztak, hogy majd megoldja ezeket a problémákat. Mások inkább a helyi szintekben, a gyülekezetben bíztak, míg mások a demokratikus zsinati vagy a közgyűlési delegáció rendszerében. De az evangélikus hitvallási iratok azt képviselik, hogy az emberi tekintély problémája nem oldható meg strukturálisan, bár beszélni róla strukturálisan kell. Nincs olyan hivatal, ami teljesen bűnös-, eretnek-, áruló-mentes lenne, mint ahogyan nincs olyan ügyesen megszervezett struktúra sem, ami túl tudna járni egy mindenre elszánt bűnös eszén. Elviekben, akármilyen struktúra elfogadható lenne – amennyiben hűséges tud lenni.

(11) A Krisztustól kapott hatalom alapján Isten nevében és Isten szavaival szólunk és cselekszünk. Már annyira hozzászoktunk ehhez, hogy el is feledkezünk arról, milyen óriási – és merész – ez a lehetőség. Az evangélikusok mindig azt vallották, hogy a szolgálattévők Krisztushoz való hűsége a Szentírás tartalmához való hűséges szóban és cselekedetben mutatkozik meg. Elbukni ebben a hűségben a legszörnyűbb bűn, amit el lehet követni: hamisság érkezik egy olyan helyről, ahol az igazságra kellene rátalálni. Az ószövetségi prófétáknak ez az állandó panasza a hivatásos behízelgő társaikkal szemben. A Nagykátéban Luther megjegyzi, hogy a második parancsolatban „… a visszaélés azonban leginkább az olyan lelki ügyekben burjánzik, amelyek a lelkiismeretet érintik, amikor hamis prédikátorok lépnek fel, és koholmányukat Isten igéjeként kínálgatják. Látod, minden ilyen esetben Isten nevével ékesíti, szépíti és igazolja magát az ember, akár közönséges világi ügyekről, akár a hit és a tanítás fenségesen finom dolgairól van szó. ”[16] Pontosan azért annyira szörnyűek ezek a bűnök, mert az Istenről szóló és az Istenért történő beszéd joga az egyház és szolgálattevőinek a kezében van. Luther nem feledkezik meg arról a fenyegetésről, ami ezt a parancsolatot kíséri: „… nem hagyja az ÚR büntetés nélkül azt, aki hiába mondja ki a nevét!” (2Móz 20,7) A reformátorok számára az Istenről szóló beszéd nem egy objektív akadémikus feladat helyes megoldását jelentette. Maga az üdvösség forgott kockán. Lelkek veszhettek el örökre a hamisan szóló szolgálattévők miatt; ezért az Egyességi iratban rögzítik, hogy „… mivel ezek a nagyon fontos dolgok az egyszerű embert és laikust is érintik, akinek keresztyén emberként üdvössége érdekében különbséget kell tennie tiszta és hamis tanítás között.”[17]

(12) Számunkra a tudat, – mint oktató teológusoknak, vagy az egész egyháznak –, hogy az üdvösség forog kockán, nem olyasmi, amiben kényelmesen éreznénk magunkat. Hogy ez pontosan miért is van, nem tudom megítélni. Lehet ez az a bizalom, hogy Isten kegyelme minden bűnt elfedez. Lehet gyávaság, hogy a Szentírás kemény szavait nem merjük kimondani. Vagy zavarban vagyunk azon keresztények miatt, akik kiabálnak a kárhozat miatt. Lehet, hogy hitetlenség. Lehet, hogy félelem attól, hogy hiteltelenné tesszük a hitünket a szkeptikus szekuláris világ szemében. De ha a fő célunk az, hogy hitelesen szóljuk az Istentől szóló beszédünk egyetlen forrásának és tekintélye mértékének, a Szentírásnak a szavát, akkor nem menekülhetünk el sem most, sem az utolsó napon a bűnnek, a halálnak és az emberi életekben munkálkodó gonosz győzelmének a valószínű lehetősége elől.

(13) De lehet, hogy a kérdéssel könnyebben szembenézhetnénk a következő újrafogalmazással. A kritikus kérdés nem az, hogy az Isten szereti-e a bűnösöket és meg akar-e nekik bocsátani, vagy szándékozik-e megváltani az egész emberiséget. Isten szándéka világos ebben a kérdésben, a Szentírás maga tanúskodik erről. A kérdés számunkra az, hogy vajon a mi szolgálatunkon keresztül a bűnösök megszeretik-e, óhajtják-e, és hisznek-e ebben az Istenben, aki egyedül Jézus Krisztusban, és senki másban nem ajánlja fel ezt az üdvösséget. Az soha nem kérdés, hogy érvénytelen lenne ez a nekünk felajánlott üdvösség. De az kérdés, hogy eltávolodik-e ettől valaki, és végül is nem óhajtja azt az üdvösséget, ami egyedül Krisztusban és Krisztus által adatik. Itt botlunk bele a Szentlélekkel konfrontálódó emberi akarat szabadságának és megkötözöttségének nagyon mély és veszélyes kérdéseibe, és abba a szerepbe, amit a megbékélés szolgálattévői játszanak ebben. A nehéz igazság ez: azok, akik azt állítják, Isten nevében szólnak, tulajdonképpen olyan szeretetre is vezethetnek másokat, amit gyűlöl az Isten, és meggyűlöltethetik azt, ami az Isten előtt kedves. A lelkészek hivatkozhatnak arra, hogy Isten felé vezetnek lelkeket, míg tulajdonképpen el is távolíthatnak Istentől. Mindig megtörténhet, hogy az egyház tanítóhivatala egy olyan isten szeretetére vezeti el az embereket, aki nem a Krisztusban lévő üdvösség Istene, így bizalmukat egy olyan üzenetbe vetik, ami tulajdonképpen nem is igaz. Mindez arról is szólhat, hogy tanítók, vezetők, egyházi szolgálók az igazi Istent nem szeretik, sokkal inkább lenézik Őt, és egy saját maguk által kreált bálványt imádnak helyette. Borzalmas arra gondolni, hogy az egyház szolgálattévői saját kárhozatukba vezethetnek embereket. De ebben a kérdésben a feszültség nem enyhíthető. Ezt a kérdés saját magunk kényelme és megnyugtatása érdekében nem tudjuk megoldani úgy, hogy nem veszünk tudomást a Szentírás legmeghatározóbb részeiről.

(14) Kemény szavak ezek, és nem sok megnyugtatás kapcsolódik hozzájuk. Míg a Szentírás bővelkedik a felajánlott kegyelemben, egyetlen esetben tesz kivételt, és ez pedig a hamis próféták, hamis tanítók és hamis apostolok helyzete. Tulajdonképpen, ha az üdvösség kérdése forog kockán, akkor pont azokat érinti ez, akik az egyház tanítói és vezetői, akik jogot formálnak arra, hogy Isten nevében beszéljenek! Jó okkal figyelmeztet erre Jakab levele: „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk.” (Jak 3,1)

(15) Az eretnekség és az Istentől való örök elidegenedés fenyegetettségének buzgó tudata a múltban magát az egyházat szörnyű bűnökbe sodorta. A reformáció utóhatása elég bizonyíték erre; és a viszály bármilyen esetben egy területen felerősítheti az igazság észlelését, de egy másikon ostobává tehet bennünket. És eretnekség végül is nem csupán emberek csoportjai között történhet, hanem a saját eszünkben és szívünkben, ha a személyiségünk egy része már megtért Krisztushoz, de a másik része még makacsul ellenáll neki. Ezért annyira fontos a könyörületesség (emberszeretet): szeretettel szóljuk az igazságot, ahogyan Pál apostol is erről rendelkezett. Ez a teológiai gondolkodásnak egy olyan stratégiáját jelenti, amit nem a politika, az erőszak, a hisztéria vagy a közömbösség irányít, mert ami valóban számít, az a Krisztushoz való megtérés. Meg ne próbáljunk úgy meggondolatlanul cselekedni vagy szólni, hogy elveszítsünk vagy elidegenítsünk másokat, mert örökre elveszíthetjük őket. A szeretet gyakorlása az igazsággal, Jézus Krisztus tekintélyével való összhangban történjen, mert Isten valóban egyetlen út, és nem egy másik. Az elhívásunk arra szól, hogy abban a szeretetben növekedjünk, ami valóban az Isten, és szakítsuk meg ragaszkodásunkat ahhoz, ami igazából nem Ő.[18] (18)

(16) A harmadik szinten nem lehetséges megoldani az emberi tekintély problémáját az egyházban. Ez végső soron a bűn, a halál és a gonosz Krisztusnak a halálból való feltámadásával dacoló problémája, ami a szívünkben és az elménkben is. Bármilyen arra irányuló próbálkozás, hogy „állandó megoldást” találjon az egyházi harmadlagos tekintély-problémára csak még nagyobb kudarcot fog eredményezni. Mindemellett nem tehetjük meg, hogy apátiába essünk, vagy bedobjuk a törölközőt. Az egyház bűnnel és hatalommal kapcsolatos folyamatos problémáira a lutheranizmus semmilyen más utat nem tud elénk adni, mint a Szentíráshoz való újbóli visszatérést. Olyan sok, a tekintély és más fontos kérdések megoldására irányuló kísérlet tereli el a figyelmünket: az egyenlőséget és egyensúlyt biztosító struktúrák kialakítása, a bibliai forrásaitól megfosztott és lakmusz-tesztté változtatott hitvallási formulák, a világban történő cselekvési programok kritériumai, kívülről jövő elvárások elfogadhatósága, és még a Szentírás-magyarázatnak a „hermeneutika” nevében okosan eltorzított és manipulált gyakorlata is. Az egyházban Krisztus hatalmát gyakorló hűséges lelkészi tekintély Istenhez az embereket oda vezeti, ahol tudjuk, hogy Isten megtalálható és igazán megismerhető, mégpedig Isten Igéjében, mind Jézus Krisztus és a Szentírás értelmében. Krisztus és a Szentírás tekintélye nem olyan szöveg, aminek elviekben igazat adunk, de valós válaszokért máshova fordulunk, vagy egy olyan gyors megoldás, ami kiválthatná a nehéz kérdésekkel való szembenézést. Ez egy olyan megélt valóság, ami egész életünknek, a szívnek, az elmének és a testnek mindent átfogó megtérése.

(17) Minden egyes Istenről kimondott szavunk az Isten egyetlen Igéje iránti felelősséget hordozza magában. Amikor erről elfeledkezünk, veszélyeztetjük felebarátaink és saját magunk Istennel való megbékélését.

(ford. Pángyánszky Ágnes)

[1] Reuss András (szerk.): Konkordiakönyv. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 5. (Budapest, 2015) 38. o.

[2]https://download.elca.org/ELCA%20Resource%20Repository/Constitutions_Bylaws_and_Continuing_Resolutions_of_the_ELCA.pdf

[3] Reuss András (szerk.): Apológia, az Ágostai hitvallás védőirata – A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 3. (Budapest, 2017). VII. és VIII. cikkely. 138. o.

[4] Reuss András (szerk.): Ágostai Hitvallás, Az első rész befejezése. KONKORDIAKÖNYV. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 2. 38. o.

[5] Reuss András (szerk.): Konkordiakönyv. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 5. (Budapest, 2015). Előszó, 20. o.

[6] Ágostai Hitvallás, XVIII. 5, 21-22.

[7] Ágostai Hitvallás, XVIII. 28.

[8] Ágostai Hitvallás, XVIII. 34.

[9] Ágostai Hitvallás XVIII. 78.

[10] Apológia XIV. 208-209. o.

[11] Apológia XXVIII. 329. o.

[12] Apológia XXVIII. 330. o.

[13] Melanchthon megjegyzi, hogy Decretum Gratiani engedetlenséget kíván a pápai eretnekség ellen. Érdekes kánonjogi jelenség, hogy az eretnek pápaság lehetséges. Melanchthon Fülöp, Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről, a Konkordia könyvben. 97-98. o.

[14] Luther Márton: Schmalkaldeni Cikkek. Luther a korai egyház gyakorlatával támasztja alá buzdítását. 10. A felavatásról és a meghívásról. 68-69. o.

[15] Melanchthon: Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről. 103. 105. o.

[16] Nagykáté, 186. o.

[17] Egyességi Irat, Solida Declaratio, 98. o.

[18] Az Egyességi Irat érzékelte a súlyát annak, mi forog kockán: „A gyenge hitűek azonban emiatt megbotránkoznak, és egyrészt kételkednek, hogy e nagy szakadások közepette valóban tiszta tanítást hirdetünk-e, másrészt nem tudják, hogy a vitás cikkeknél melyik félhez csatlakozzanak. A bekövetkezett vita ugyanis nem csupán félreértés és szavak feletti civakodás, aminek egyesek látni szeretnék, azaz nem olyasmi, mint amikor az egyik fél a másik véleményét képtelen eléggé megérteni, és emiatt a szakadás csupán néhány, valójában jelentéktelen szó miatt történik; hanem fontos és jelentős dolgok azok, amelyekről a vita folyt, és oda vezetett, hogy az egyik, a tévedő félnek a véleményét Isten egyházában már nem lehet és nem szabad eltűrni, még kevésbé mentegetni vagy védelmezni.” Egyességi Irat, Solida Declaratio 94. o.