(1) Sok szó esett már a tekintélyről mint hatalom és folyamat kérdéséről. A tekintély kérdésére most az igazság szempontjából kérdezünk rá. A hatalom és folyamat csak az igazság kérdéséhez viszonyítva kerülnek majd elő.
(2) A lutheranizmus mint az egyetemes egyház egy meghatározott ága annak a felismerésével kezdődött, hogy az egyház tele van hazudozókkal, politikusokkal, házalókkal, hitetlenekkel és árulókkal. Luther és társai nem az elsők voltak, akik ezt felismerték. Az egyház, Izrael és az egész bukott emberiség folyamatos problémája azóta is ez. Maga a tény, hogy Jézus Krisztusnak egyáltalán ki kellett mondania, hogy „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön…” (Mt 28,18) elegendő bizonyíték arra, hogy bűn, halál és a gonosz verseng Krisztus hatalmáért. A keresztényeknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy a hatalom kérdésének felbukkanása már egy hatalmi krízis közeledését jelzi. Az egyház egy kétezer éves hatalmi krízis. Egyfelől a bűnbeesett világ krízise, ami jobban kedveli a hatalmat és a hatalmasságok tekintélyét, és nem akarja elfogadni, hogy Jézus Krisztusnak van hatalma a bűn megítélésére, megbocsátására, és új élet teremtésére. De másfelől, az egyház krízis önmagában is, mint az isteni hatalom és az istenellenes hatalom konfliktusának epicentruma.
(3) A lutheranizmus Jézus Krisztus tekintélyére és az egyházon belül bekövetkező tekintély-krízisre történő két alapvető reakcióból született. Egyfelől örömmel fedezte fel (újra) a XVI. századi zűrzavar közepette, a Szentírás milyen hűségesen tanúskodik Krisztus tekintélyéről. A Szentírás az egyetlen megbízható forrása és normája az egyház tanításának és életének, az a tekintélyre alapuló tartalom, amely megfogalmazza számunkra, mit tudhatunk Krisztusról, az Atyáról és a Szentlélekről. Nincs más normatív forrás: sem a hagyomány, sem a tapasztalat, sem az ész, sem a tudomány. Ezt olvassuk erről az Egyességi Iratban: „„Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az egyetlen szabály és mérték, amely szerint minden tanítást és tanítót értékelnünk és megítélnünk kell, egyedül az Ó- és Újszövetség prófétai és apostoli iratai.”[1] Ugyanerről a meggyőződésről olvashatunk az ELCA alkotmányában is: „Ez az egyház elfogadja az Ószövetség és az Újszövetség kanonikus iratait, mint Isten ihletett Igéjét és az Ige hirdetésének, a hitnek és az életnek hiteles forrását és normáját.”[2] Minden tévhit, hatalmi harc és kétség ellenére ebben a világban a Szentírás rendelkezik azzal a tekintéllyel, hogy hitelesen közvetítése Isten szavát és hitelesen szóljon róla.