„Mondom nektek – felelte Jézus –, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” (Lk 18,40)
Pont ma reggel (január 15.) kaptam egy e-mailt. Énekkaros társam kérdezi, mi van velem: egy szomorú verset osztottam meg a facebookon (Baka István: Klepszidra), majd egy fájdalmas dalt az énekkari csoportban (Purcell: Dido’s Lament, Annie Lennox előadásában) – ugye nincs nagy baj?
Mit írhattam volna? Hogy bocsi, véletlen volt? Mert az volt. Vagy hogy az online oktatás miatt már hónapok óta nem láttam a diákjaimat; hogy zárva az uszoda, a színház, az énekkar; a Szeretetotthonban, ahol másodállásban dolgozom, az öregek kétségbe vannak esve a karantén miatt, és nem tarthatok nekik közösségi alkalmakat; hogy „öregszem”, testem és agyam kezd életkoromnak megfelelően, ötvenévesen viselkedni… Természetes, hogy- bár nem vagyok depressziós- nem a vidámság ideje ez.
A dolog csak azért érdekes, mert ha nem is mondtam ki, hogy mi van velem, ő rájött. Amit nem kiáltottam ki szavakban, azt jeleztem másképpen. Véletlenszerűen. Öntudatlanul, mint a kövek.