„Mondom nektek – felelte Jézus –, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” (Lk 18,40)
Pont ma reggel (január 15.) kaptam egy e-mailt. Énekkaros társam kérdezi, mi van velem: egy szomorú verset osztottam meg a facebookon (Baka István: Klepszidra), majd egy fájdalmas dalt az énekkari csoportban (Purcell: Dido’s Lament, Annie Lennox előadásában) – ugye nincs nagy baj?
Mit írhattam volna? Hogy bocsi, véletlen volt? Mert az volt. Vagy hogy az online oktatás miatt már hónapok óta nem láttam a diákjaimat; hogy zárva az uszoda, a színház, az énekkar; a Szeretetotthonban, ahol másodállásban dolgozom, az öregek kétségbe vannak esve a karantén miatt, és nem tarthatok nekik közösségi alkalmakat; hogy „öregszem”, testem és agyam kezd életkoromnak megfelelően, ötvenévesen viselkedni… Természetes, hogy- bár nem vagyok depressziós- nem a vidámság ideje ez.
A dolog csak azért érdekes, mert ha nem is mondtam ki, hogy mi van velem, ő rájött. Amit nem kiáltottam ki szavakban, azt jeleztem másképpen. Véletlenszerűen. Öntudatlanul, mint a kövek.
„Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, Urunk!”
(Zsolt 4,7)
Sok metrókijáratnál található fotó fülke, amiben igazolványképet lehet készíteni pár pillanat alatt. A masina megfelelő időközökkel több képet is készít, és kiválaszthatjuk ezek közül melyiket vagy melyeket szeretnék nyomtatott formában magunkkal vinni. Néhány pillanat választja el ezeket a fotókat, mégis annyiféle érzés, hangulat tükröződhet vissza ezekről: ijedtség, fáradság, nyúzottság, erőltetett mosoly, komolyság, de a vidámság, a mosoly ezernyi árnyalata is ott található ezeken.
Tudom, lassan elveszítik ezek a készülékek eredeti funkciójukat, talán mára inkább örömteli baráti pillanatok, vicces sorozatok megörökítése gyakrabban történik ezeken a helyeken, mégis a 2021. év indulásakor ott van bennem a kérdés, hogy annak egy-egy felvillanó pillanatában vajon milyen érzések, milyen gesztusok kísérik majd az új évet? Inkább vidám vagy inkább gondterhelt arcunk lesz a képzeletbeli fotókon, vajon inkább a mosoly vagy a könnyek fogják azokat meghatározni?
„Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, Urunk!”. A zsoltáros szava, vágya, óhaja bármelyikünk szájából elhangozhatna, sőt biztos vagyok benne, számos beszélgetéskor, vagy éppen búcsúzás alkalmával megfogalmaztunk valami hasonlót. Múljék már el az átok, a betegség, a korlátozás, a félelem s újra vegye át a hatalmat bennünk körülöttünk, ebben a világban az áldás, a szabadság, az emberi kapcsolatok megélése, a biztonság érzése,. Isten orcájának a világossága, az élet ragyogása, az Ő jelenléte tegye széppé napjainkat!
De január hónapjának az igéje még valamit a szívünkre helyez, a felsorolást, amelyet a jövőbeni felvillanó képek alkotnak, egészen bizonyosan ki kell egészíteni: behunyt szemű, Isten jelenlétében békességre találó vagy azt kereső arcokkal. A személyes elcsendesedéssel, a belső szoba titkos, személyes pillanataival, amikor a bennünk lévő érzések, az örömök és kihívások kiformálódnak az arcunkon. Kimondhatjuk, elé rakhatjuk, az Ő megszentelő jelenlétében vizsgálhatjuk őket, s ez hatalmas ajándék, lehetőség, erő és békesség forrása a számunkra.
Nemcsak a bibliai példák, az Isten elé leboruló imádságos életű szereplők példája indít bennünket arra, hogy életünkben fontos, kiemelt helye legyen az imádságnak. Hívő emberként ugyanezt erősítik bennünk azok a kutatások, tanácsok, amelyek a mostani járványhelyzet kapcsán többszörösen aláhúzzák, kiemelik a rítusok fontosságát az életünkben. Kell, hogy legyen egy biztonságot nyújtó, az otthonosság érzetét adó, az újra és újra visszatérés lehetőségét adó alkalma az életünknek. A bizonytalanság, a kontrollvesztés, a kiszolgáltatottság, az ismeretlentől való félelem érzései közepette szükségünk van arra a helyre, legyen az valóságos vagy lelki, ahol ezekkel szembe tudunk nézni, el tudjuk hordozni ezeket.
A 4. zsoltárt olvasva annyi érzés, lelkiállapot tárul fel előttünk. „Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat” – olvassuk az első mondatok között. Utána Dávid ellenségeit hívja képzeletbeli vitába: Isten előtt mondja ki, mit gondol róluk, miben áll a konfliktusa velük, mi az, amit sérelmez. A feszültségek terhei után egyszerre csak a hitvallás szavai következnek. Micsoda átalakulás, micsoda változás: „Tudjátok meg, hogy az ÚR csodákat tesz hívével! Meghallgat az ÚR, ha hozzá kiáltok!”. Mintha magát is emlékeztetné, mintha a hitvallás szavai saját maga és érzései számára is útmutatást jelentenének! De megjelenik a kérés, a vágy is ebben az imádságban, amely január hónapjának útmutatói igéje: „Sokan mondják: Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, URunk!” (Zsolt 4,7). S végül az Úrhoz kiáltás feszültségteljes kiindulópontjából, megannyi váltáson, állapoton keresztül megéli, átéli a zsoltáros a meghallgatás, a lélekben hozzá való megérkezés csodálatos pillanatát: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek!”
Nem tudjuk, hogy mit hoz az előttünk álló év, hogy a képzeletbeli fotók milyen érzéseket örökítenek meg. Az azonban biztos, hogy az imádság áldása, lehetősége nyitott számunkra. Jézus Krisztus által Isten megváltott gyermekei lehetünk, megérkezhetünk az ő békességébe.
„Sírva jönnek, és fohászkodnak, miközben vezetem őket; folyóvizekhez vezetem egyenes úton, amelyen nem botladoznak.”
Sok könnycseppet láttam már életemben. Hiszem, hogy lelkészként különösen is számos olyan helyzetet élhetünk meg, ahol megérintett emberekkel találkozunk.
Megérintett – akár azért, mert borzasztóan örül valaminek, akár azért, mert valami hihetetlen fájdalmat hordoz. A könny mindig mutatja az adott lelkiállapotot, még ha lehet is vele manipulálni.
Tételezzük fel, hogy Jeremiás próféta is olyan sírókról ír, akiknek őszinték a könnyeik, hiteles a sírásuk. Ritkán találkozunk ilyen mértékű sűrítéssel, annyi kapcsolódás van ebben az egy prófétai mondatban.
Sírnak és jönnek.
Jönnek és kérnek.
Kérnek és vezetve vannak.
Vezetve vannak és célhoz jutnak.
Célhoz jutnak és még csak el sem esnek közben.
Ez a fajta sűrített információ, ez a szimbólum-halmaz számunkra is megerősítés az idei novemberben. Reformáció után, az őszi szünet után vagyunk, talán még az iskolák sem tértek át digitális munkarendre, talán még a templomok sem zártak be, bár már valószínűleg télikabátban járunk és – természetesen – maszkban.
