„Mondom nektek – felelte Jézus –, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” (Lk 18,40)
Pont ma reggel (január 15.) kaptam egy e-mailt. Énekkaros társam kérdezi, mi van velem: egy szomorú verset osztottam meg a facebookon (Baka István: Klepszidra), majd egy fájdalmas dalt az énekkari csoportban (Purcell: Dido’s Lament, Annie Lennox előadásában) – ugye nincs nagy baj?
Mit írhattam volna? Hogy bocsi, véletlen volt? Mert az volt. Vagy hogy az online oktatás miatt már hónapok óta nem láttam a diákjaimat; hogy zárva az uszoda, a színház, az énekkar; a Szeretetotthonban, ahol másodállásban dolgozom, az öregek kétségbe vannak esve a karantén miatt, és nem tarthatok nekik közösségi alkalmakat; hogy „öregszem”, testem és agyam kezd életkoromnak megfelelően, ötvenévesen viselkedni… Természetes, hogy- bár nem vagyok depressziós- nem a vidámság ideje ez.
A dolog csak azért érdekes, mert ha nem is mondtam ki, hogy mi van velem, ő rájött. Amit nem kiáltottam ki szavakban, azt jeleztem másképpen. Véletlenszerűen. Öntudatlanul, mint a kövek.
(1) Sok szó esett már a tekintélyről mint hatalom és folyamat kérdéséről. A tekintély kérdésére most az igazság szempontjából kérdezünk rá. A hatalom és folyamat csak az igazság kérdéséhez viszonyítva kerülnek majd elő.
(2) A lutheranizmus mint az egyetemes egyház egy meghatározott ága annak a felismerésével kezdődött, hogy az egyház tele van hazudozókkal, politikusokkal, házalókkal, hitetlenekkel és árulókkal. Luther és társai nem az elsők voltak, akik ezt felismerték. Az egyház, Izrael és az egész bukott emberiség folyamatos problémája azóta is ez. Maga a tény, hogy Jézus Krisztusnak egyáltalán ki kellett mondania, hogy „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön…” (Mt 28,18) elegendő bizonyíték arra, hogy bűn, halál és a gonosz verseng Krisztus hatalmáért. A keresztényeknek tisztában kellene lenniük azzal, hogy a hatalom kérdésének felbukkanása már egy hatalmi krízis közeledését jelzi. Az egyház egy kétezer éves hatalmi krízis. Egyfelől a bűnbeesett világ krízise, ami jobban kedveli a hatalmat és a hatalmasságok tekintélyét, és nem akarja elfogadni, hogy Jézus Krisztusnak van hatalma a bűn megítélésére, megbocsátására, és új élet teremtésére. De másfelől, az egyház krízis önmagában is, mint az isteni hatalom és az istenellenes hatalom konfliktusának epicentruma.
(3) A lutheranizmus Jézus Krisztus tekintélyére és az egyházon belül bekövetkező tekintély-krízisre történő két alapvető reakcióból született. Egyfelől örömmel fedezte fel (újra) a XVI. századi zűrzavar közepette, a Szentírás milyen hűségesen tanúskodik Krisztus tekintélyéről. A Szentírás az egyetlen megbízható forrása és normája az egyház tanításának és életének, az a tekintélyre alapuló tartalom, amely megfogalmazza számunkra, mit tudhatunk Krisztusról, az Atyáról és a Szentlélekről. Nincs más normatív forrás: sem a hagyomány, sem a tapasztalat, sem az ész, sem a tudomány. Ezt olvassuk erről az Egyességi Iratban: „„Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az egyetlen szabály és mérték, amely szerint minden tanítást és tanítót értékelnünk és megítélnünk kell, egyedül az Ó- és Újszövetség prófétai és apostoli iratai.”[1] Ugyanerről a meggyőződésről olvashatunk az ELCA alkotmányában is: „Ez az egyház elfogadja az Ószövetség és az Újszövetség kanonikus iratait, mint Isten ihletett Igéjét és az Ige hirdetésének, a hitnek és az életnek hiteles forrását és normáját.”[2] Minden tévhit, hatalmi harc és kétség ellenére ebben a világban a Szentírás rendelkezik azzal a tekintéllyel, hogy hitelesen közvetítése Isten szavát és hitelesen szóljon róla.
„Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, Urunk!”
(Zsolt 4,7)
Sok metrókijáratnál található fotó fülke, amiben igazolványképet lehet készíteni pár pillanat alatt. A masina megfelelő időközökkel több képet is készít, és kiválaszthatjuk ezek közül melyiket vagy melyeket szeretnék nyomtatott formában magunkkal vinni. Néhány pillanat választja el ezeket a fotókat, mégis annyiféle érzés, hangulat tükröződhet vissza ezekről: ijedtség, fáradság, nyúzottság, erőltetett mosoly, komolyság, de a vidámság, a mosoly ezernyi árnyalata is ott található ezeken.
Tudom, lassan elveszítik ezek a készülékek eredeti funkciójukat, talán mára inkább örömteli baráti pillanatok, vicces sorozatok megörökítése gyakrabban történik ezeken a helyeken, mégis a 2021. év indulásakor ott van bennem a kérdés, hogy annak egy-egy felvillanó pillanatában vajon milyen érzések, milyen gesztusok kísérik majd az új évet? Inkább vidám vagy inkább gondterhelt arcunk lesz a képzeletbeli fotókon, vajon inkább a mosoly vagy a könnyek fogják azokat meghatározni?
„Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, Urunk!”. A zsoltáros szava, vágya, óhaja bármelyikünk szájából elhangozhatna, sőt biztos vagyok benne, számos beszélgetéskor, vagy éppen búcsúzás alkalmával megfogalmaztunk valami hasonlót. Múljék már el az átok, a betegség, a korlátozás, a félelem s újra vegye át a hatalmat bennünk körülöttünk, ebben a világban az áldás, a szabadság, az emberi kapcsolatok megélése, a biztonság érzése,. Isten orcájának a világossága, az élet ragyogása, az Ő jelenléte tegye széppé napjainkat!
De január hónapjának az igéje még valamit a szívünkre helyez, a felsorolást, amelyet a jövőbeni felvillanó képek alkotnak, egészen bizonyosan ki kell egészíteni: behunyt szemű, Isten jelenlétében békességre találó vagy azt kereső arcokkal. A személyes elcsendesedéssel, a belső szoba titkos, személyes pillanataival, amikor a bennünk lévő érzések, az örömök és kihívások kiformálódnak az arcunkon. Kimondhatjuk, elé rakhatjuk, az Ő megszentelő jelenlétében vizsgálhatjuk őket, s ez hatalmas ajándék, lehetőség, erő és békesség forrása a számunkra.
Nemcsak a bibliai példák, az Isten elé leboruló imádságos életű szereplők példája indít bennünket arra, hogy életünkben fontos, kiemelt helye legyen az imádságnak. Hívő emberként ugyanezt erősítik bennünk azok a kutatások, tanácsok, amelyek a mostani járványhelyzet kapcsán többszörösen aláhúzzák, kiemelik a rítusok fontosságát az életünkben. Kell, hogy legyen egy biztonságot nyújtó, az otthonosság érzetét adó, az újra és újra visszatérés lehetőségét adó alkalma az életünknek. A bizonytalanság, a kontrollvesztés, a kiszolgáltatottság, az ismeretlentől való félelem érzései közepette szükségünk van arra a helyre, legyen az valóságos vagy lelki, ahol ezekkel szembe tudunk nézni, el tudjuk hordozni ezeket.
A 4. zsoltárt olvasva annyi érzés, lelkiállapot tárul fel előttünk. „Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat” – olvassuk az első mondatok között. Utána Dávid ellenségeit hívja képzeletbeli vitába: Isten előtt mondja ki, mit gondol róluk, miben áll a konfliktusa velük, mi az, amit sérelmez. A feszültségek terhei után egyszerre csak a hitvallás szavai következnek. Micsoda átalakulás, micsoda változás: „Tudjátok meg, hogy az ÚR csodákat tesz hívével! Meghallgat az ÚR, ha hozzá kiáltok!”. Mintha magát is emlékeztetné, mintha a hitvallás szavai saját maga és érzései számára is útmutatást jelentenének! De megjelenik a kérés, a vágy is ebben az imádságban, amely január hónapjának útmutatói igéje: „Sokan mondják: Bár jó napokat látnánk, és ránk ragyogna orcád világossága, URunk!” (Zsolt 4,7). S végül az Úrhoz kiáltás feszültségteljes kiindulópontjából, megannyi váltáson, állapoton keresztül megéli, átéli a zsoltáros a meghallgatás, a lélekben hozzá való megérkezés csodálatos pillanatát: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, URam, hogy biztonságban élhessek!”
Nem tudjuk, hogy mit hoz az előttünk álló év, hogy a képzeletbeli fotók milyen érzéseket örökítenek meg. Az azonban biztos, hogy az imádság áldása, lehetősége nyitott számunkra. Jézus Krisztus által Isten megváltott gyermekei lehetünk, megérkezhetünk az ő békességébe.
„Sírva jönnek, és fohászkodnak, miközben vezetem őket; folyóvizekhez vezetem egyenes úton, amelyen nem botladoznak.”
Sok könnycseppet láttam már életemben. Hiszem, hogy lelkészként különösen is számos olyan helyzetet élhetünk meg, ahol megérintett emberekkel találkozunk.
Megérintett – akár azért, mert borzasztóan örül valaminek, akár azért, mert valami hihetetlen fájdalmat hordoz. A könny mindig mutatja az adott lelkiállapotot, még ha lehet is vele manipulálni.
Tételezzük fel, hogy Jeremiás próféta is olyan sírókról ír, akiknek őszinték a könnyeik, hiteles a sírásuk. Ritkán találkozunk ilyen mértékű sűrítéssel, annyi kapcsolódás van ebben az egy prófétai mondatban.
Sírnak és jönnek.
Jönnek és kérnek.
Kérnek és vezetve vannak.
Vezetve vannak és célhoz jutnak.
Célhoz jutnak és még csak el sem esnek közben.
Ez a fajta sűrített információ, ez a szimbólum-halmaz számunkra is megerősítés az idei novemberben. Reformáció után, az őszi szünet után vagyunk, talán még az iskolák sem tértek át digitális munkarendre, talán még a templomok sem zártak be, bár már valószínűleg télikabátban járunk és – természetesen – maszkban.
Szöveg: Boda Zsuzsa, fotó: Balla Mária, videó: Győri András Timótheus
Budapest – Az idei, sorrendben 91. Ünnepi Könyvhetet a járványügyi helyzetre való tekintettel az online térben tartják. Egyházunk Luther Kiadója is csatlakozott a rendezvényhez, amikor szeptember 18-án bemutatta az Evangélikus Hittudományi Egyetemmel közös gondozásban napvilágot látott Teológia és határok című tanulmánykötetet. A kiadványról Orosz Gábor Viktor szerkesztővel Galambos Ádám újságíró beszélgetett. – Az eseményről készült videófelvétel a Magyarországi Evangélikus Egyház YouTube-csatornáján és a Facebook-oldalán is megtekinthető lesz 2020. szeptember 18-án 20 órától.
A könyvbemutató során a beszélgetőpartnerek a tizenhat tanulmányt tartalmazó kötetről olykor határokat feszegetve beszélgettek. Többek között szóba került ugyanis az Isten és ember közötti, az ateista és a hívő ember közötti, a szent és profán világot elválasztó határ, csakúgy mint a hit és kétely, a megbocsátás és haragtartás közötti elválasztóvonal, vagy az ökumenizmus területén kényes kérdést jelentő úrvacsora téma.
A Teológia és határok című tanulmánykötetben az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatói által írt dolgozatok ezenkívül fontos bioetikai, missziológiai és zenei határokat feszegető kérdéseket is sorra vesznek.
Az emberiség eddigi történelmének nagyobb része során a föld kiemelt szerepet játszott létezésünk alapvető szükségletei szempontjából, de politikai, gazdasági és természeti értékei miatt is. A földdel való kapcsolat a létezés egyik kulcseleme. De mennyiben lehet érvényes a Biblia földről alkotott gondolkodása napjainkban, mennyire lehet hatással a modern kor emberére? – teszi fel a kérdést tanulmányában Mészáros Kornélia.
Kamarás István OJD Egyházközségek mint alternatív közösségek című tanulmányának második részében honlapjaik tükrében vizsgálja a gyülekezeteket. A szerző egyebek mellett megállapítja: az evangélikus egyházközségekben intenzívebb a hitoktatás, a családoknak és a gyermekeknek az egyházközségi életbe való bevonása, valamint az ökumené művelése, az otthoni vallásgyakorlás és az élethosszig tartó tanulás, mint a katolikus oldalon. Az események és a közösségek alapján ez a felekezet bizonyult nyitottabbnak vallási, társadalmi, kulturális és politikai értelemben egyaránt.
Élet az üvegfalak között és azokon túl – Lelkészgyerekek családi környezete, vallási szocializációja és felnőttkori vallásossága című dolgozatában Garai Szilvia arra a kérdésre keres választ, hogy a lelkészgyerekek vallási szocializációja milyen hatással van jelenlegi vallási elköteleződésükre. Összegzésül kiemeli: a jó lelkészi példa a legerőteljesebb tényező egyháztagok vallási elköteleződésének kialakulásában, megerősödésében, ehhez pedig kiegyensúlyozott családi élet szükséges.
Missura Tibor nyugalmazott evangélikus esperes a Lelkipásztor 2019/2. számában egy tanulmányt jelentetett meg Négy téves fordítás a Bibliában címmel. László Virgil Fiú vagy szolga? című tanulmánya az ezekben felvetett kérdésekre, megállapításokra reagál széles körű tudományos áttekintés keretében.
